Miért gondoltam, hogy ez más lesz?! Mindenki tudta, hogy nem. Még én is. De reméltem, vak optimizmussal rohantam előre pedig már mérföldekről látszott a fal. Miért is jó kosnak lenni? Miért kell a cseppet sem kéjes, élvezetes vagy legalább kellemes fájdalom? Tanulságnak? Őszintén, ki tanul belőle?

Hazudnak mind. Hazudnak, hogy megóvják a lelkünk, pedig "a lelkem köszöni szépen jól van". Hazudnak, mert egyszerűbb. Mert nem tudnak megbírkózni a gondolattal: fájdalmat okozok. Pedig ez gyengeség, s a vesztes nem a kirúgott fél, még ha nem is úgy érzi. Minden önző hazugság megöl a lelkükben valamit, úgy érzik egyre könnyebben megy pedig valójában csak sorvadás az.

Hazudnak, mert azt hiszik hülyék vagyunk. Pedig ha annak is tűnök: nem vagyok az és összeáll a kép. Nem az egyetlen voltam, csak egy a sok közül. S ki lesz a győztes? Kijut a célba? Aki látja a célt. De ez egy olyan játék, ahol ha célt tűzöl ki magad elé, akkor már a végét is látod, és innentől megette a fene az egészet. Én feladtam. Felnyílt a szemem arra ami zajlik és fellázadtam ellene. Volt veszteni valóm, és nem akartam elveszteni. És pont itt buktam el. Ki nem lázad? Akinek nem fontos. S mégis ővé lesz.

Sír a szájuk: mindig csalódnak, mindig rosszul választanak. De valójában ők akarják ezt, ők dobják el azt, amire vágynak, azért amitől tartanak. De mégis nekünk sírnak.

"Tanultam az esetből." Ha kijelenteném hazudnék. Ha remélném: ennyire naív és optimista én se vagyok, hogy elhiggyem. Ha kérdezném? Egyszerű a válasz: nem. Soha nem tanulok belőle...